•    az előadó személye: Ki mondja el?
•    az előadás tárgya: Miről ?
•    mondanivalója: Mit mondjon el?
•    a hallgatóság, intertextus: Kinek mondja el?
•    az előadás célja: Milyen céllal?
•    a kommunikációs helyzet: Írásban vagy szóban?
•    az előadásmód: Hogyan fogalmazza meg?
•    a hely: Hol kerül sor az előadásra?
•    a szituáció: Milyen szerepkörben?

A nyilvános szerepléshez megfelelő felkészültséggel kell rendelkeznie minden szónoknak. Ezt a felkészültséget kívánja megalapozni a következő fejezet.

Olvasmány

Olvassa el Angelusz Róbert: A fenyegető és vonzó nyilvánosságról szóló cikkét!

Az interjúszituációt az emberek igen különbözően értelmezhetik. Vannak személyek, akik a notabilitás szerepében élik meg, hogy őket keresik fel kérdezők, és minden feszélyezettség nélkül nyilatkoztatják ki álláspontjukat. Mások fokozottan bizonytalansággal, a „rossz” szerepléstől való félelmükben szinte kínpadon érzik magukat. Az utóbbiak gyakran úgy élik át a helyzetet, hogy az interjú áttöri privát szférájuk határait, és olyan kérdésekről kell véleményt formálniuk, amelyeket inkább zárt magánügyként kezelnének, s amelyről a megnyilatkozást kínosnak tartják, mert szereplésük tartalmazza a rossz válaszadás, a megszégyenülés, a kudarc kockázatát.

A széles körű nyilvánosság reflektorfénye természetesen csak fokozza a fellépés tétjét, hiszen a közszemlére kerülő ember társadalmi presztízse – szereplésének sikerességétől vagy sikertelenségétől függően – számottevően megváltozhat. Az újságok, a rádió, a televízió pozitív visszhangja már önmagában is javíthatja az érintettek megítélését, a személyes megjelenés, a sikeres fellépés pedig látványosan növelheti társadalmi rangjukat, közéleti státusukat. Ez presztízsnövelő potenciál magyarázza, hogy a közéleti karrierre, hírnévre vagy népszerűségre törekvő emberek olykor komoly áldozatokra hajlandók a nyilvános szereplés érdekében. Az összefüggés ebben az esetben is kétirányú. A tömegkommunikációs intézmények státusznövelő ereje részben onnan származik, hogy a megszólalók között a híres, a sikeres vagy a magas státusú emberek túlsúlyban vannak, és személyes presztízsük fénye az intézményre is átsugárzik. Az államférfiak, a sztárok, a hírneves emberek exkluzivitása és a személyüket övező csillogás a modern viszonyok között is megőrzi a reprezentatív nyilvánosság bizonyos stílusjegyeit. A nyilvánosság nagy kerítő, amely a híressé válás. a differencianövekedés, a társadalmi felemelkedés ígéretét csillantja fel.

A nyilvános szereplés ugyanakkor a presztízsvesztés, a megszégyenülés, a kudarc fenyegető lehetőségeit is hordozza. A nyilvánosság reflektorfényében a legkisebb hiba is felerősödik; a szereplők esetleges ballépésének elvileg mindenki tanúja lehet. Egyetlen nyilvános kudarc megsemmisítheti az aktorok sokszor hosszú idő munkájával kivívott tekintélyét.
Semmiképpen nem tekinthető meglepőnek, hogy a nyilvános szereplés – legyen szó akár színészekről, politikusokról vagy hivatásos kommunikátorokról – gyakran vált ki olyan tüneteket, mint a lámpaláz, az elfogódottság, a zavar vagy a kínosság érzése.
A nyilvánosság szereplés és a „rivaldafény” – közös jegyeik ellenére is – igen eltérő kihívásokat jelentenek. Kétségtelen, hogy az egyedüllét viszonylag kontrollmentes feszélyezetlenségéhez képest a legkisebb nyilvánosság is a feszélyezettség érzékelhető növekedésével jár. Társak jelenléte – a szituáció intézményes vagy informális jellegétől, a konkrét szereplők sajátosságaitól függően – a viselkedést szabályozó normák egész sorát hozza működésbe. A nyilvánosság különböző színterein a viselkedés pszichológiai terhei mégis jelentős eltéréseket mutatnak. A goffmani értelemben vett nyilvános viselkedés az élet többé-kevésbé rutinszerű cselekvésmódjaihoz tartozik, dramaturgiáját az emberek a szocializáció során sajátítják el. Nyilvános helyeken – az utcán, a villamoson, a mozik előcsarnokába – a figyelem megoszlása rendszerint kiegyensúlyozott, és az élet számos más interakciós szituációban a jelenlévők kis száma vagy a korlátozott transzparencia hat mérséklően a feszültség szintjére. Közszemlére kerülés esetén azonban éppen ezek a feszültségkorlátozó tényezők hiányoznak. A láthatóság korlátlan kitágulását az emberek túlnyomó többsége rendkívüli szituációként éli át s az ilyen kihívásra sokan a „nem az én világom” elhárító gesztusával reagálnak.

Mindig vannak olyan személyek, akik inkább látják fenyegetőnek, mint vonzónak a nyilvános szereplés váratlan kihívásait.

A nyilvános szereplés blokkoló tényezői közt a következmények kiszámíthatatlansága is fontos szerepet játszik. Különös élességgel jelentkezik tömegkommunikációs megnyilatkozások esetében. A tömegkommunikáció közvetett jellege a kontroll lehetőségét jelentősen csökkenti. A kommunikátor és a közönség szétválasztásával a befogadói reakciók „láthatatlanná” válnak. A visszajelzések hiányában megszűnik az a lehetőség, hogy a kommunikátor az észlelt közönségreakciók hatására korrekcióval éljen. Ez a közönség láthatatlanságából származó magány növeli a kommunikátor bizonytalanságát, a nyilvános szereplés kockázatát. A kommunikáció közvetett jellegéből adódó kiszámíthatatlanság még kézenfekvőbb az üzenet tartalma és sorsa tekintetében. A megszólaló személy közzététel számos feltételét, a „kapuőrök” munkáját, a megnyilatkozás kisebb-nagyobb átigazításait, „elhelyezését”, a kontextusból adódó torzításokat nem képes ellenőrizni.
A nyilvános szereplés rögzíthetősége, sokszorosíthatósága, az élet legkülönbözőbb helyzeteiben való felidézhetősége csak növeli a közlő intenciótól eltérő felhasználás lehetőségeit.